2015-ben Németország befogadta a menedékelőket, és sokan megjósolták a káoszt. Nem jött be. A német gazdaság talpon maradt, a legtöbb bevándorló dolgozik, és a munkanélküliség azóta is alacsony. Persze nem tökéletes a kép, de az biztos, hogy az emberséges hozzáállás nem döntötte romba az országot. Értem, hogy a biztonsági aggodalmak valósak – kell határellenőrzés, kell integrációs rendszer. De a „simogató politika” kifejezés eleve úgy állítja be a segítőkészséget, mintha az naivitás lenne. Utilitarista szempontból azonban a befogadás nettó haszon: fenntartja a nyugdíjrendszert, pótolja a munkaerőhiányt, és csökkenti a szenvedést. Deontológiai szempontból pedig kötelességünk segíteni a rászorulókon. A valódi veszély nem a segítségből fakad, hanem a kirekesztésből. Az elkeseredett, sarokba szorított emberek jelentik a kockázatot, nem azok, akik lehetőséget kapnak. Józan szabályokkal a kettő nem zárja ki egymást.

Kezdjük ott, hogy a párizsi „no-go zónák” jó része városi legenda – a legtöbb ilyen híresztelést a helyi rendőrség és a lakosok is cáfolták. De tegyük fel, hogy léteznek problémás negyedek. A kérdés az: ezek attól alakultak ki, hogy valaki segítőkész volt, vagy attól, hogy az embereket kirekesztették, munka nélkül hagyták, és gettókba zárva magukra hagyták? Ha valaki a segítő politikát okolja, az olyan, mintha a tűzoltót hibáztatnánk, amiért nem hagyta leégni a házat. A valódi kockázat a reménytelenségből fakad. Utilitarista alapon az integráció, az oktatás és a munkalehetőség messze jobb megtérülést ad, mint az elzárkózás. Deontológiailag pedig kötelességünk segíteni. De engem itt a legjobban az foglalkoztat, hogy milyen társadalommá válunk, ha a félelem irányít. Az emberség nem naivitás – az embertelenség az, ami tényleg veszélyes.

Szedjük szét a munkahely-kérdést, mert az a legpraktikusabb érv. A migráns munkaerő nem úgy működik, hogy elveszi a kenyeret a helyiektől. A legtöbb bevándorló olyan munkát végez, amire nincs helyi jelentkező, vagy vállalkozást indít, ami új állásokat teremt. Németország 2015 után nem lett nagyobb a munkanélküliség – ez tény, nem vélemény. Ami Párizst illeti, a no-go zónák nagy része kiszínezett híresztelés. De nézzük a valós példákat: ahol valóban gond van, ott évtizedekig tartó kirekesztés, rossz iskolák és reménytelenség van. Az integráció hiánya okozta a feszültséget, nem a segítés. A simogató politika veszélye valójában az, ha közben elfelejtünk szabályokat támasztani. Én is akarok integrációs rendszert, határellenőrzést. De attól, hogy valakinek segítünk, még nem leszünk vakok. A józan segítség nem naivitás – az elzárkózás az, ami végül mindenkinek drágább.